TIZENKILENC

Körülbelül akkor, amikor Ulu a nyárközépet, a Bel napfordulóját ünnepelte tánccal, énekléssel, dobszóval és áldozatokkal, a sárga nap utolérte a vöröset az égen. Most már az Anu lett az üldöző. A hőség tombolt; száraz szelek süvöltöttek; a bozótosok napokig égtek, a hegyek felé kesernyés füstszag szállt. A Világfal előtt fehéren száguldottak a felhők, de terhüket sohasem bocsátották le a terület felett.

Sparling tudomást sem vett a kényelmetlenségekről. Jill is ezt állította. Ian hitt neki, és nemcsak azért, mert a lány egyike volt a legőszintébb embereknek, akiket ismert. Majdnem nulla százalékos páratartalomnál a hőmérséklet elviselése nagyrészt azon múlott, hogy az ember mennyire tudta ellazítani magát, és hagyni a testét, hogy végezze a dolgát. A táplálkozásuk kezdett kicsit egyhangúvá válni, de még mindig bőséges készletek álltak rendelkezésükre. Vendéglátóik minden kívánságukat teljesítették, ha azok nem jártak együtt a fejadagok túllépésével – bármiben segítettek nekik, és hagyták, szabadon barangoljanak a környéken. A legtöbb esetben erről volt szó. Ian és Jill ugyanis igyekeztek minél többet kifacsarni a rendelkezésünkre álló napokból és éjszakákból.

Sparling sohasem érezte még magát ennyire boldognak. Az érzés azonban aggodalommal és egy csipetnyi lelkiismeret-furdalással párosult – nem is annyira Rhoda miatt, hanem ezért, mert nem tudta rávenni magát, hogy minden idejét a kiszabadulásuk előkészítésének szentelje. De az öröm sohasem jár egyedül, állapította meg, csak a fájdalom és a félelem.

Ritkán beszélgettek a kettejük közös jövőjéről. Ezek a beszélgetések azonban hamar véget értek, általában szeretkezésbe fordultak át. Már Ian sem számolta a napokat, hagyta, hogy a dolgok a maguk idejében történjenek meg. Utólag negyvenháromra becsülte a számukat, és azt kívánta, bárcsak földi hosszúságúak lettek volna.

De nem önmagukat hozták volna, ha a szerelmeskedésen kívül nem találtak volna még rengeteg közös elfoglaltságot.

Egy apadófélben lévő patak partján üldögéltek. A víz csobogva kerülgette a köveket, amiket nem is olyan régen még teljesen ellepett. Az ég haloványan csillogott a faágak mögött, amiken elég levél maradt ahhoz, hogy árnyassá tegyék az erdő rubin és arany fényfoltos talaját. Az egyik fán egy madár kuporgott – kék volt, mint a halászsas, és ő maga is halakra lesett, de hiába –, mintha a hőség és az éhezés már elszívta volna minden erejét.

– Oké, próbáljuk meg még egyszer – kapcsolta be Sparling az adóvevőt. Jill szorosan hozzá simult a karjához. A lány hajának tiszta illatától a férfi egész teste megbizsergett.

– Port Rua, jelentkezz! – mondta tagoltan. – Ezen a hullámsávon várjuk a válaszotokat.

– A Katonai Hírszerzés X-13-as egysége hívja Port Ruát – tette hozzá Jill ünnepélyesen. – Sürgős, szigorúan bizalmas. Új álcákra van szükségünk. Egy hagymás szendvicstől hordhatatlan lett az álszakállunk.

Bárcsak én is így tudnék mókázni! – sóhajtott fel lélekben Sparling. Vajon ezért ilyen nagyszerű az ágyban? Nem mintha túl sok összehasonlítási alapom lenne. Nem is hittem volna, hogy ilyen különbségek léteznek…

– Őszintén szólva kezdek aggódni – mondta. – Larreka biztos folyamatosan a rádió mellé rendelt egy technikust.

Vagy nem jött be az ötletünk, vagy…

– Itt Port Rua! – hangzott fel egy halk, de a csendben tisztán hallható hang. – Ti vagytok a fogságba esett emberek?

Jill talpra szökkent, és diadalmas harci táncot kezdett járni.

– Igen – felelte Sparling, aki nem könnyebbült meg annyira, mint a lány. – Eddig minden rendben ment. Veletek mi újság?

– Csend van. Túl nagy csend, ami azt illeti.

– Hu-hú! Már nem sokáig. Tudnád adni a parancsnokot?

– Nemigen. A jelzőrendszerünket ellenőrzi. Holnapnál hamarabb nem számítunk rá. De össze tudlak kapcsolni Primaverával.

– Ne, most ne. Feleslegesen merítené a telepeinket. Talán tudod, hogy nem sikerült kiötleni, hogyan juthatnánk pótalkatrészekhez, ha valami elromlana. – És azt sem tudom, mit mondanék Rhodának. – Hívd fel őket, és mondd meg nekik, hogy mindkettőnkkel nagyon rendesen bánnak. Ismét jelentkezni fogok… mondjuk, holnapután, dél körül. Addig is minden jót, és sok szerencsét!

– A Kettő vigyázzon rátok, és óvjon meg a Vándor haragjától!

Sparling kikapcsolta a készüléket.

– Nos – fordult a lányhoz –, ezzel nagy lépést tettünk előre.

– És te tetted meg! – vetette magát a karjaiba Jill.

A csillagok és holdak alatt sétáltak. A hegyeken és a kopár szirteken átszűrődő fény szinte levendulaszínben játszott, távolabb pedig, ahol a síkság hullámozva eggyé vált az éggel, lilás árnyalatban tündökölt. A meleg levegő édes illatokat hordozott. Egy állat a Beronnenben élő cantorhoz hasonló hangon énekelt.

– Nem hinné az ember, hogy ilyenek a Tűzkorszak éjszakái, igaz? – merengett Sparling. – Olyan, mint ahogy mi vagyunk egymással – minden széthullik és elég, de mi megpróbálunk annyi örömet kicsikarni az életből, amennyit csak tudunk.

– Az embernek mindig ezt kell tennie! – szorította meg a kezét a lány. – Egyébként kipusztulna.

– Kíváncsi lennék, hogy amit látunk, az az Istár régi ege-e? – nézett föl a férfi.

– Ó, Arnanak Dolgára gondolsz?

– Igen. Bárcsak közelebbről is megvizsgálhattuk volna! Szerintem valamilyen csillagtérkép, aminek a variációit egy szilárdtest-számítógép határozza meg. Az energiát a napfényből vagy valamilyen hosszú felezési idejű izotópból nyerheti. Navigációra vagy oktatási célokra használhatták, esetleg… – Felsóhajtott. Itt vagyok a szerelmemmel, és úgy beszélek, mint egy professzor. – Mindegy, ki tudná kitalálni egy halott gondolatait? Legfeljebb egy halott faj.

– Ha halottak egyáltalán – válaszolta Jill, akit legalább ugyanannyira érdekelt a téma. – Lehet, hogy elköltöztek egy másik bolygórendszerbe. Nézd, létrehoztak egy olyan tárgyat, ami ellenállt majd egymilliárd év kémiai változásainak. Valahol északon ott állnak a kolóniájuk maradványai – valószínűleg betemetve, különben már felfedeztük volna –, de felismerhető állapotban. Ha erre képesek voltak, miért ne maradhattak volna életben?

– Ha, ha és megint csak ha! – kiáltott fel Sparling végességének börtönéből.

– Gyakran az jut az eszembe, hogy ez a nyelvünk legszebb szava – mondta Jill.

– Az biztos, hogy valami olyasmit fedeztünk… illetve fedeztél fel, ami teljesen egyedülálló a maga nemében…

– Nem kedvesem, együtt fedeztük fel.

– Mit nem adnék azért, ha tudnám, hogyan juttassam el az információkat Primaverába. Hogyan biztosíthatnám, hogy ha… ha valami történik velünk, akkor ne pusztuljon velünk a tudás is?

– Hát, mindent el kell mondanunk Larrekának. Mi mást tehetnénk? Ő majd továbbítja Primaverának. Sőt, tudod mit? – vált hirtelen izgatottá Jill hangja. – Mindenfelé el kell terjesztenünk, amit megtudtunk! Arnanak a saját politikai céljai érdekében használja fel a mítoszokat és a manát. Tudják meg a tassuik, hogy a daurik is halandók, hogy Arnanak nem tett mást, csak alkut kötött egy másik faj tagjaival – ők segítik, ahol csak tudják, cserébe pedig jobb földeket kapnak a civilizáció összeomlása után… Ian, micsoda csapás lenne ez a moráljukra!

– Nem, kedvesem – rázta a fejét a férfi. – Már végiggondoltam a dolgot. Ha elterjed a hír, Arnanak tudni fogja, hogy a titka lelepleződött; és ki más leplezhette le, ha nem mi? A zarándoklatának a történetét elmondta nekünk a kunyhóban, elmondta a tassuiknak is, de a politikai céljairól sohasem beszélt senkinek, mert az bemocskolta volna a fenségét.

– Igaz – ismerte el vonakodva Jill.

– Nem kell ismernie a rádiótechnológiát ahhoz, hogy rájöjjön, a mi kezünk van a dologban. És akkor…

– Nem hiszem, hogy vérszomjas lenne.

– Lehet, hogy az, lehet, hogy nem. Puszta elővigyázatosságból is megölethet minket. Én pedig nem vagyok hajlandó vállalni ezt a kockázatot, drágám.

– Igen, igazad van. Csak ez az egy van belőlem. – Jill megállt, így Sparlingnak is követnie kellett a példáját. Látta, hogy a lány orra felé szimatol a gyér fényben. – És ami még fontosabb, belőled is csak egy van.

Ian közel húzta magához Jillt. A talajt itt tammuzi eredetű, vízben gazdag, puha moha borította, amin kényelmesen el lehetett heveredni.

Valamivel később feltámaszkodott a könyökére, és lenézett a mellette fekvő csodára. Jill felnyúlt és megsimogatta a haját.

– Visszavonom, amit az előbb mondtam – dorombolta.

– Mire gondolsz?

– Hogy a „ha” a legszebb szó. Valójában csak a második legszebb. A legszebb egy disznó szó a te szádból, többes szám első személyben, felszólító módban.

Úgy tűnt, valahogy túllépték a rájuk kiszabott fejadagok kereteit. Amikor azonban bejelentették, hogy szeretnének egy éjszakai kirándulást tenni, Innukrat eléjük tett egy élelmiszercsomagot.

– Nyugat felé elég nehéz a terep – magyarázta kérdő pillantásukat látva. – Nem szeretném, ha az éhség elrontaná a szórakozásotokat.

– Nagyon kedves tőled – köszönte meg Sparling, enyhe lelkiismeret-furdalással.

– Ha ezt komolyan mondtad – nézett rá Innukrat –, akkor ha hazatértél, és újra hatalmad lesz, ne feledkezz meg – ne rólam, hanem a gyerekeimről.

A két ember elhagyta a majort, és nekivágott a gyalogútnak. Ian magával vihetett egy kis iránytűt – a tassuik engedélyezték, mert látták már a kezdetlegesebb változatát a légiósoknál. Jill sietős jegyzeteket készített arról, amit a férfi diktált. Sikerült meggyőzniük Arnanakot arról, hogy akár rögzíthetnék is, amit a környéken látnak, így hát kaptak papírt és írószereket. – Te tényleg képes vagy ilyen egyformákat lépni? – érdeklődött a lány.

– Már amennyire – válaszolta a férfi. – Persze, jobban örülnék egy lézeres lépésszámlálónak, de nehezen magyaráztam volna meg a főnöknek, mire kell.

Úgyhogy ilyen kezdetleges eszközökkel mérték fel a területet, hogy a primaverai térképekkel összevetve pár méteres pontossággal határozzák majd meg Ulu helyét.

Másnap már visszafelé tartottak, és épp egy kemenceforróságú, köves lejtőn ereszkedtek le cikcakkozva, mikor felcsipogott az adóvevőjük. Sparling lenyomta a hívást engedélyező gombot.

– Mi a fenét csináltok? – csattant fel.

– Itt Adissa technikus beszél Port Ruából – hallatszott a halk hang. – Üzenetünk van számotokra Primaverából.

– Szent Hanumánra! – dühöngött Sparling. – Mi ez a marhaság? Te hígagyú, nem jut eszedbe, hogy akár az őreink társaságában is lehetnénk!

– Kaa-aa… – jött a döbbent hörgés.

– Nyugalom, kedvesem – csitította Jill. – Semmi baj sem történt. – Valószínűleg újonc még, emberek képezték ki, és most kezét-lábát töri, hogy a segítségünkre lehessen. – Odahajolt a karperechez. – Ahogy azt az alvilágban mondják, Adissa: ne hívj, majd mi keresünk téged.

– Kérem, bocsássatok meg! – mondta az istári alázatosan.

– Rendben, megbocsátunk, sőt még Larrekának sem teszünk említést a dologról – ígérte meg Jill. – Ha már így esett, mi az üzenet?

– Először is, mi van a légióval? – vágott közbe Sparling kissé megenyhülve. A zörgő, pattogó kavicsok között egy kiugró szirt felé evickéltek, ami alatt mintha némi árnyékot láttak volna.

– A fegyverek még a hüvelyükben vannak – jelentette Adissa. – De a közeli vadászterületeket felégették, és a parancsnok nem küld már ki vadászcsapatokat. A hajó, amin érkeztem, néhány katonát és utánpótlást is hozott. Azt mondták, hogy ez minden, amit a légióm – az én légióm már nem itt állomásozik – nélkülözni tud, és senki más nem fog segíteni.

A páros letelepedett a szirt alatt. Adissa bekapcsolhatta a felvevőkészüléket, mert Goddard Hanshaw hangja reccsent bele a hangszóróba.

– Helló mindenkinek! Gondoltam, biztos szívesen hallanátok egy-két friss hírt, bár be kell vallanom, egyiknek sem fogtok örülni. Nyugodjatok meg, mi jól vagyunk. De a dolgok teljesen leálltak, illetve talán a „vigyázzban állnak” lenne a pontosabb kifejezés. Ami azt illeti, ti ketten hősökké, jelképekké váltatok, vagy je ne sais que mi az ördögnek nevezzelek titeket.

A helyzet a szokásos. Az emberek csendesen élik az életüket, de a dühük egyre nő, a végén majd telítődik, és akkor bármi kőkeménységűre kristályosíthatja bennük. A jelen esetben… hát, nem is tudom, mi lenne az. A megmerevedett, de egyáltalán nem csendes frontról egyre csak érkeznek a hírek. És mindemellett a közösség két népszerű, értékes tagja a barbárok kezei között sínylődik e miatt a felesleges háború miatt.

Primavera hirtelen sztrájkba lépett. Az állandó lakosok és a szerződéses munkások nagy része is visszautasított bármiféle együttműködést. Még csak szóba sem állnak az egyenruhásokkal és a „kollaboránsokkal”. Még azok sem akarnak árulókká válni a barátaik szemében, akik szívük szerint másképp viselkednének.

Ez persze rengeteg gondot okoz, ahogy arra számítani lehetett. Dejerine kapitány majd minden nap könyörög nekem. A közösség hallgatólagos beleegyezésével én vagyok az egyetlen ember, aki engedelmeskedhet a parancsainak, és mégis kóser marad – mindenki tudja, hogy kell egy ilyen ember is. Foganatosított néhány letartóztatást, de amikor rájött, hogy a letartóztatottakat hősként ünneplik, szabadon engedte őket, és elejtette a vádakat. Tudjátok, hogy nem hülye és nem is gonosz. Igazából sajnálom is egy kicsit. Meglehetősen patetikusan arra kért, hogy azonnal értesítsem, ha valami hírt kapok rólatok. Erről a kommunikációs vonalról semmit sem tud.

Magunk közt szólva nem vagyok biztos benne, hogy a közösség bölcsen viselkedik. Fogalmam sincs, hová vezet majd ez az ellenállás. Lehet, hogy felfüggesztik a Flotta programját, de az is lehet, hogy tőlünk vonják meg a támogatásokat – ki tudja? Úgy gondoltam, tudnotok kell a kialakult helyzetről, hátha befolyásolja a ti ügyeiteket is. Rendszeresen tájékoztatni foglak benneteket a fejleményekről. De addig is, ne aggódjatok miattunk. Ahogy a mondás tartja: a helyzet reménytelen, de nem komoly. A vuestra salud. Most Rhoda következik.

– Bom dia, querido – hallatszott a nő hangja. Néhány kedveskedés és jókívánság még portugálul hangzott el. Sparling ökölbe szorította a kezét, és összepréselte az ajkait, de kitartott. – Jill – váltott át angolra az asszony –, a szüleid, a testvéred és a családja üdvözölnek, és szeretnek. – Vajon tényleg elfojtott sírást lehetett hallani a hangjában? – Remélem, hogy megkapjátok ezt az üzenetet. Legyetek jók. Köszönet azért, amik vagytok, amit tesztek.

Imádkozom, hogy épségben hazatérjetek. Good bye.

Aztán csak zümmögés.

– Vége az üzenetnek – közölte Adissa.

– Oké – felelte Sparling gépiesen. – Kikapcsolunk. Egy darabig csak ült, és a csipkés hegyormokra meredt. Jill az egyik karjával átölelte a derekát.

– Sokkal jobb feleséged, mint amit én megérdemlek – mondta.

– Nem – suttogta a férfi. – Úgy értem, te annyira ártatlan és bátor vagy, és… Nézd, mi nem tehetünk semmiről, ugye? – Vajon ez a gyávák kérdése? – A személyes érzéseim ellenére osztom Isten kétségeit. Általános sztrájk a Flotta ellen… a Békefenntartók ellen… a fenébe is, hiszen ők végül is minket próbálnak megvédeni!

– Ne kínozd magad! – kérte a lány. – Bár…

Hogy a lány szavai elhaltak, Sparling megfordult, és látta kirajzolódni a nemes metszésű profilt a nyers sziklák és a kegyetlen lég előtt. Az arcélet a lány hajfürtjei keretezték, amiket az egyik légióstól kapott pánttal fogott össze.

– Azon gondolkodom, miért nem üzent apa, anya vagy Alice – vagy akár Bill – személyesen – mormolta Jill az orra alatt. – Lehet, hogy túl jól ismerem őket?

Rátámaszkodott a férfi vállára.

– Most már én is egy aggódógép vagyok – szögezte le. – A pokolba vele! Gyerünk, hapsikám, menjünk vissza a csarnokba! De előbb csókolj meg!

Nem sokkal ezután lejárt az idő, ami csak az övék volt.